Az egyik folytonosan siránkozik, panaszkodik, régi sérelmeit meséli fűnek-fának. Ha valamit elmond, pesszimista megjegyzésekkel tarkítja előadását, savanyú arcokat vág, és feltételes módban beszél. „Ha …, akkor…”, „Azt hiszem, hogy amennyiben lehetséges volna, úgy talán…”, „Bár nem hiszem, hogy jó lenne”, „Várjuk meg, mit hoz a jövő…”, ezek a kedvenc szavai.

A másik derűs arccal jár-kel, soha nem panaszkodik, akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri, baját nem mondja el másnak, határozottan és állító módban beszél, s mindig inkább hajlandó optimizmusra, mint elcsüggedésre.

Az úgynevezett peches ember mindenben halogató politikát folytat. Szereti megvárni mit cselekszenek mások, mielőtt Ő valamit tenne. Ha végül cselekvésre kerül sor, akkor nehézkes, sok részletet firtat, aprólékos gondolatokra pocsékolja az erejét és az időt. Mindig elkésik, vagy túl korán jön.

A szerencsés ember semmit sem halogat, dolgait minél előbb el akarja intézni. Mások példájára nem vár, mert terveit hosszabb időre akarja és szabja meg, a cselekvés pillanatát az alkalomtól teszi függővé. Ha munkára kerül sor, nem vesztegeti az időt aprólékos pepecseléssel, hanem nagy vonalakban dolgozik, a részletek fixírozására mindig talál megfelelő segítőtársakat. Természetesen mindig pontos, állandóan jókor jön, meglepő érzékkel tudja kiválasztani az alkalmakat. Ezek az alapvető tulajdonságok megnyilatkoznak a két ember külső megjelenésében, testtartásában, járásában, gesztusokban, sőt még a az öltözködésben is. Egy úgynevezett szerencsés fickó már a puszta megjelenésével más hatást tesz, mint a másik.  A pozitív ember mindenkor dominál, vonz, szórakoztat, le tudja kötni egész társaságok érdeklődését. Ha ő mesél valamit, akkor nem látsz ásítozó nőket! Az emberek keresik a társaságát. Ha valahol ismeretlen helyen bemutatják, csakhamar központjává válik az érdeklődésnek.

 

forrás: Wictor Charon

 

 

Köszönettel: Piri Balázs

Fényes-Ég