A sámán gyógyító zene fontos jellemzője:

hogy nemcsak a segítő szellemeknek, hanem minden egyes sámánnak is megvolt a maga külön éneke, melódiája néha több is.

A sámánjelölt számára az első sokkoló élmény az volt, hogy hirtelen megbetegedett, amely annak a jele volt, hogy őt a szellemek kiválasztották. A betegség a legtöbb esetben egyre súlyosbodott és csak nehezen gyógyult a beteg.

Az idős, valamikori sámán, adatközlő történetéből kiviláglik, hogy a sámánjelölt először egy dallam vagy ének formájában találta meg segítőszellemét, pontosabban az találta meg őt, vagyis a szellemek őt kiválasztották. Meggyógyult, hogy aztán ő maga is gyógyíthasson.

A beavatás folyamatában a sámán felszerelését a közösség tagjai (sokszor csak a közvetlen rokonok) készíthették el és az éneklés által adtak e tárgyaknak erőt. Más szavakkal a zene tette az ember készítette tárgyakat a rituális kontextusban szent erővel felruházott sámáneszközökké. így például Tuvában, a sámánok még mielőtt megkapnák az első dobjukat, csak egy sámánbotot kapnak, amelyen apró csörgők találhatók, vagyis ez a csörgő bot egy nagyon egyszerű zajkeltő eszköz. Ilyent használnak a kirgiz sámán asszonyok, és a daur sámán asszonyok is.

Minden gyógyító szeánsz legelső eleme, hogy a sámán/nő hívja segítő szellemeit. Az esetek döntő többségében ez énekszóval történik, és valamilyen hangszer is kíséri a szellemhívó éneket. A szibériai sámánszertartások leghitelesebb leírásai azoktól a kutatóktól származnak, akik maguk is az adott népből származnak, s ami még fontosabb máig ott élnek népük körében. Ilyen a nyenyec Leonid Lar is, aki már több kötetben tette közzé gyűjtéseit és az egyikben a sámánének szerepéről szól hitelesen a szertartásokban:

„A sámánszertartás elmaradhatatlan része a sámánének. A sámán énekelve hívta segítőszellemeit, és énekelve beszélgetett velük, s az egészet dobszóval kísérte. Minden szellemnek megvolt a maga éneke, amelyről ráismertek a sámánszertartáson résztvevők, abból tudták meg, hogy jelen van. Mert lényegében nem a sámán énekelt, hanem az a szellem, amely belé költözött. Az egyes szellemek énekei igencsak eltértek egymástól dallamukban és ritmusukban is. Ezenkívül a dobszó is más és más volt, attól függően, hogy melyik szellemre vonatkozott.”

A nyenyecek azt tartották, hogy a dob hangja és a sámán éneke együttesen kiváltja a segítőszellemek jóindulatát, s ez végső soron kedvezően befolyásolja az egész szeánsz eredményességét. A gyógyító szertartás során meg kell tudni a betegség okát, ezért kellett a sámánnak jelképes utazást tennie a ‘felső’ vagy az ‘alsó’ világba, és onnan kellett visszahoznia a beteg elrabolt lelkét. Ezt az utazást az énekben részletesen leírták, mint ahogy azt is elénekelték, hogy milyen segítő szellemeket hívtak meg, és melyek jöttek meg. Ezeknek a dallamai különböztek egymástól, és jól megkülönböztethetőek mind a melódia szerkezetét, mind a ritmusát tekintve. A hangutánzás jellemzője volt ezeknek az énekeknek, mert az állat alakú segítőket (pl. a medve, a búvármadár, rénszarvas, vagy az egér) azok jellegzetes hangjaival utánozták. A hangutánzás tulajdonképpen a zene kezdete, az ember zenei képességeinek első jelentkezése. 

 

Köszönettel: Piri Balázs

Fényes-Ég